Itt 2x2 sávos út átvezetéséről volt szó, és 5 irányú elágazásról. Az egyik a térszint alatti parkolóból vezetett ki ( be). Ilyenkor a körforgalomban sáv-váltásra is sor kerülhet és ehhez fonódási hosszak szükségesek. Ez csak nagy átmérőjű kör esetén működik. Én hittem a közlekedési szekembereknek.

Csak ismételgetni tudom magam, amikor a körforgalom mellett azzal érvelek, hogy az nem fogyaszt áramot, mint a rendőrlámpa, működését nem befolyásolja sem áramszünet, sem műszaki hiba, és éjszaka is ugyanazt a biztonságot nyújtja a közlekedőnek, mint nappal. Nem kell lámpával sem összehangolni, folyamatos és ütemes az áteresztő képesége. Nem értem, miért söpörték le a körforgalom tervét a közlekedési szakemberek, mert ebben a városban már két egymáshoz közeli rendőrlámpa összehangolása is gondot okoz, legtöbbször nem is sikerül. Én inkább azt javasoltam volna, hogy a körforgalmat "húzzák" közelebb a tervezők a Szarvas utcához a lakások közül, ne zavarja a lakókat, és akkor szerintem hozzá sem kellett volna nyúlni a térhez. De a "mi lett volna, ha" nem történelmi kategória, a lámpás csomópont pedig lassabban készül(t?), mint a Luca széke - ezzel szerintem már világcsúcsot döntött az IVS.

Az újszülöttnek minden vicc új - szokták mondani, de ez most nem vicc.  A fiatalabb városvédőknek szeretnék az Országzászló térrel kapcsolatban néhány információval szolgálni.

Számtalan szent pillanat volt az életemben. Ezek közül most néhányat fölidézek.

Középiskolai tanulmányaimat a nyíregyházi Széchenyi István Közgazdasági Technikumban 1952 szeptemberében kezdtem el. A sors különös kegyelmének tekintem, hogy Szűcs Mihályné – Kató néni – lett az osztályfőnököm és Almássy László lett a magyartanárom. Nem feledve más tanáraim érdemeit és tiszteletre méltó törekvéseit, máig úgy érzem, Kató nénitől és Almássy tanár úrtól tanultam a legtöbbet. Ifjonti eszmélkedéseim során, a felnőttéválás gyötrelmes és gyönyörű éveiben leginkább ők segítettek abban, hogy ne csak felnőtté, hanem emberré is váljak. Soha el nem halványuló hálával gondolok rájuk. Ebben a röpke emlékiratban róluk szólnék.

Mi a közös Petőfiben, Szamuely Tiborban és Kovács Istvánban? Látszólag semmi, de Nyíregyháza szobortörténetében e három személy neve furcsa módon szorosan összefonódott.
Ez alapján pedig biztosan állíthatjuk: szobor nem vész el, csak átalakul.

Városunk szülötte, „az elfeledett” Kovács István (1891-1919) az I. világháborút végig a fronton töltötte, utoljára tüzérfőhadnagyi ranggal. 1918-ban tért haza Nyíregyházára, ahol barátaival a rend biztosítására megalakította a nemzetőrséget.
1919-ben a Pogány József népbiztos vezette vérbíróság halálra ítélte és kivégezte, mert „Szamuely Tibor meggyilkolását szervezte”. A golyó általi halálos ítéletet a fogház udvarán hajtották végre. Posztumusz vitézzé avatták.

Nekem tetszik az egész úgy ahogy van. Ha már ennyit költöttünk rá hát had maradjon így ne romboljuk le a várost!