Pályaválasztását meghatározta, hogy pedagógus családba született. Apja, nagyapja, dédapja, fia, unokái, dédunokái, ükunokái, között a legtöbben szintén a pedagógusi életpályát választották. Hét testvér közül ő, Petraskó Sándor volt a legidősebb, s mivel szülei sajnos korán elhaltak, ő vállalta a kisebb testvétek taníttatását. Tanítókat, papokat nevelt belőlük. Az elemi iskolát apja iskolájában végezte, a középiskolát és a tanító "képezdét" Ungváron. Gyakorló évét szintén az apja iskolájában töltötte, s 1890-ben Porcsalma községben választották meg kántortanítónak. Az akkori szokásoknak megfelelően "levizitelt" a község elöljáróinál, sőt a szomszéd községben, Jánkon is, Kurucz János kántortanítónál, akinek két gyönyörű lánya volt. A kisebbik kislány, Janka annyira megtetszett neki, hogy elhatározta, feleségül kéri. "Meglátni és megszeretni egy pillanat műve..." beigazolódott. "Vagy ő vagy senki..." jelentette ki visszavonhatatlanul, s mivel kölcsönös volt a szimpátia, még abban az évben összeházasodtak. Nagyapám a kántorkodáson s a tanításon túl szerteágazó tevékenységet folytatott. Énekkart, "dalárdát" (férfi-női s vegyes kart), néptánccsoportot, színjátszó kört vezetett. Mindezeken túl a helyi Hangyaszövetkezet főkönyvelője volt. A görög katolikus egyháztól kapott kántori javadalmán, 12 hold földön mintagazdaságot létesített, a porcsalmai gazdákból gazdakört szervezett, és bevezette az akkor modernnek számító vetésforgót. Sokszor mesélt egy-egy napjának történéseiről. Már korán reggel, hajnalban kezdte a munkát a ház körüli tevékenységgel, munkásaival megbeszélte az aznapi mezei munka teendőit. Ezek után a templomban a "rorátékon" kántorkodott, majd következett az iskolai munka, a tanítás.( Ebben az időben délelőtt és délután is folyt a tanítás.) A XIX. század vége felé (1890-ben) nem volt egyszerű egy kis falusi iskolában a tanító feladata. Egyetlen tanterem állt rendelkezésre, itt folyt a hat osztály tanítása, mert akkor még csak hat elemit végeztek a falusi gyerekek, később vezették be az "ismétlő iskolát" heti egy-két alkalommal. (Megjegyzem, hogy még 1955-ben én magam is "részben osztott" iskolában tanítottam Csengersimán, az 1-4 osztály s az 5-8 osztály részére volt egy-egy tanterem s ha az egyik osztállyal közvetlen foglalkoztam, a többieknek az úgynevezett "csendes foglalkozást" kellett adnom. Az 1970-es árvíz pusztítása, s a román határátkelő megnyitása után egy 12 tantermes emeletes iskola épült a határtelepülésen.) Nagyapámnak (s az akkori tanítóknak) bizony nagyon meg kellett küzdenie, hogy eredményesen végezzék munkájukat: szépen írni, folyékonyan, érthetően olvasni, pontosan számolni megtanítsák a tanítványaikat. Végtelenül kevés eszközzel rendelkeztek, a füzetek, (irkák) helyett, eleinte még palatáblát használtak, s azt a bizonyos "színes golyós"számológépet...(Hol voltak még akkor a zsebszámítógépek, laptopok, érintőképernyős mobiltelefonok stb.) A régi tanítási eszközökből nyugdíjba vonulása után egy-egy példányt érdekesség kedvéért elhozott nekünk, az unokáknak nagyapám, bemutatni, hogy megismerjük, milyen eszközökkel folyt a tanítás abban az időben. Általános volt abban az időben az egyszerre, kórusban, hangosan skandálva mondott "egyszeregy", de talán egyedi volt nagyapám módszere: ha valamelyik tanulója elkérezkedett valahova, felemelte jobb tenyerét s széttárta ujjait. Nagyapám kérdezte az egyszeregyet, s ha helyes volt a válasz, a diák az egyik ujját bezárta, következett a második kérdés. Ha az is jó volt a második ujját zárta be, ha rossz választ kapott, akkor visszaemelte a már bezárt ujját, s ez így ment egészen addig, míg mind az 5 ujját bezárhatta. Ezt a módszert alkalmazta nyugdíjas éveiben is, amikor mi, az unokák kérezkedtük moziba... Nem csak tanított, hanem nevelt is, mindig a szépre a jóra, végtelen humánus ember volt, különösen tanítványaival szemben, ő nem alkalmazta soha az abban az időben elégé elterjedt, testi fenyítést. Ismeretlen volt számára a "nádpálca" s a vonalzót sem használta "körmös" adására vagy a "tenyeresek" osztogatására. A fotóján is látszik az a jóságos tekintete, amellyel ránk néz... Mindig a szeme előtt lebegtek nagy költőnk, Kazinczy Ferenc szavai: "Jót s jól! Ebben áll a nagy titok" Ezt ha nem érted.....", de Ő ezt értette s égész életén át mindig jót s jól is tett, végezte, munkáját, feladatait. Estére maradt a Hangyaszövetkezetben a könyvelői feladatok elvégzése. Vasár- és ünnepnapokon a szent misén, alkalmanként az esküvőkön, keresztelőkön, bérmálásokon, és sajnos a temetéseken végezte a kántori teendőket. 1910. Húsvétján Ököritón (Porcsalma szomszéd községe) nagy bált rendeztek egy nádfedeles csűrben, a kaput beszegezték, hogy illetéktelenek fizetés nélkül ne tudjanak bemenni, ezt megírta Móricz Zsigmond a Fáklya című regényében. A petróleum lámpát egy virtuskodó, részeg katona "bajonettjével" leütötte, s ettől lángra lobbant az egész csűr. Benne égett 18 közeli falu 305 fiatalja. Száznál is többen váltak nyomorékká!. Nagyon sok porcsalmai fiatal lett nagy tragédia áldozatává. Mikor nagyapa értesült e tragédiáról, fiával (édesapámmal) együtt sietek a helyszínre, részt vettek a tűz oltásában és a sérültek mentésében. A görög katolikusok temetésén a kántori teendőket ő látta el. Azonnal hozzálátott egy segélyszervezet létrehozásához, hogy az idős, gyermeküket vesztett szülőknek, akik egyetlen támaszukat, fiaikat-lányaikat vesztették el, mindenben segítségükre legyenek. Nagymamám is bekapcsolódott a munkába, az életben maradt fiatalok otthoni ápolásában segédkezett, hosszú hónapokon át látta el őket többekkel együtt, kötözte, gyógyította az égett sebeiket. Nagymamám otthoni főfeladata a gyermeknevelés, a háztartás vezetése volt, de feladatának érezte a kis virágoskert s a konyhakert gondozását is, itt konyhakerti növényeket ültetett, s a mindennapi főzéshez szükséges zöldségeket termesztett, aprójószágot tartott. Mindezeken túl a porcsalmai nagylányokból és asszonyokból kézimunkaszakkört s gazdasszonyi, főzőtanfolyamokat szervezett, vezetett. Nagyszüleim 40 hosszú éven át végezték e községben áldásos, szerteágazó munkájukat. 1930-ban elérkezett a nyugdíjba vonulás ideje. Szolgálati lakásukat át kellett adni az új fiatal kantortanítónak. Nagy gondban voltak, hogyan folytassák nyugdíjasként életüket. Ha már kis falvakban töltötték eddigi életüket, gondolták, Budapestre költöznek, mert ott nagyon sok színház, mozi s operaház is van, amitől eddig el voltak zárva. De a főváros nagyon zajosnak bizonyult. Végül Gödöllőt választották, a csendes, szép, kulturált települést, közel Budapesthez. Az ötletet tett követte, vásároltak Gödöllő szívében, a legszebb helyen egy csodás kis házat az Erzsébet királyné utcában, Horthy Miklós kastélyával szemben. Többször látták "testközelből" a kormányzót és családját, István és Miklós fiukat édesanyjukkal sétálni a parkban. Sajnos ez az idilli helyzet nagyon hamar véget ért, mert nagymama egy éven belül, hirtelen elhunyt. Egyedül maradt nagyapám nem tudott tovább Gödöllőn tartózkodni, így fiához, unokáihoz - hozzánk - költözött, Nyíregyházára. Itt folytatta a tanítói munkáját, de már csak a négy unokájával foglalkozott. A szó eredeti görög jelentésének megfelelően "paidagogosz" (gyermekkísérő) munkát végzett, de sokkal többet is ettől, mert mind a négy unokáját minden reggel elkísérte az iskolába, utána villamosra szállt, és a sóstói kádfürdőben töltötte az időt. Nagyokat sétálgatott a tó körül, délben pedig jött értünk, hazakísért az iskolából. Hogy örültünk mi gyerekek a "süveg cukorkáknak", meg a kis fürdőszappanoknak, amelyeket ajándékba hozott nekünk! Ebéd után a házi feladataink elkészítésében segített, és sok mindent megtanított az iskolai tananyagon túl is. Minden év őszétől tavaszig tartózkodott Nyíregyházán, tavasszal pedig a Zemplén megyei Kisrozvágyra költözött nászasszonyához, akinek egy 50 holdas birtoka volt, ahol bekapcsolódott a gazdaság vezetésébe. Itt nyílt lehetősége a porcsalmai 40 év mintagazdasági vezetési ismereteit hasznosítani, s új, kísérleti gazdaságot kialakítani. A hagyományos mezőgazdasági termelésen túl (búza, rozs, árpa, zab stb.) ipari növények termesztését vezette be, így fodormentát, uborka magot, paradicsomot, cukorrépát s dohányt nagy ipari mennyiségben termesztett. A nagy kertünkben dióligetet létesített, 50 diófát ültetett s gondozott, az új hajtásokból a mai napig szedjük a diót. Végül egy méhest épített, 8-10 kaptár méh gyűjtötte a mézet, ő maga "pergette". Nem értettük, hogy őt miért nem csípik meg a méhecskék, mert minket gyerekeket bizony többször is megcsíptek. Nagyapa mosolyogva megmagyarázta: "én jó viszonyban vagyok a méheimmel, engem nem bántanak". Milyen finom mézes tésztákat, tortákat sütött a kipergetett mézből édesanyánk! Sajnos, ez a hosszú, nagyon gazdag, munkával s a leghasznosabb tevékenységekkel teli életút 1950. nyarán véget ért. Jellemző, hogy már a 80. évét taposta, a lába már nagyon fájt, de ennek ellenére nagyapám minden nap botra támaszkodva kisétált a birtokra, körbejárta, mindent ellenőrzött és tanácsokat adott a további munkavégzéshez. Egy nyár végi hűvös, esős napon sem hagyta ki a megszokott sétát. Megcsúszott, elesett. Felállni sokáig nem tudott. A vizes, nedves fűben feküdve tüdőgyulladást kapott s pár nap után elhunyt. Kiváló, legendás munkája után állami kitüntetésben ugyan nem részesült, de hol voltak még abban az időben a Kossuth- és Széchenyi-díjak és a többi kitüntetések, elismerések, de kárpótolta őt tanítványai sikeres életútjai. Mivel kiváló alapokat kaptak az elemi iskolai évek alatt, nagyon sok egyszerű, földműves szülő gyermeke tanult tovább az akkori polgári iskolákban, gimnáziumokban. Megállták helyüket, és sokan tovább tanultak, főiskolát, egyetemet végeztek s sikeres tanítók, tanárok, papok, orvosok, jogászok lettek, valamennyien jó szakemberekké váltak. A nagyapám munkájának a legnagyobb elismerése az volt (amit sajnos ő már nem élt meg), hogy temetésére több évtized eltelte után is,népes küldöttség érkezett a volt tanítványaiból Porcsalmáról,(akik a temetés időpontjában már javakorabeli nők s férfiak voltak) hozták el a szeretet virágait, koszorúit, mert nem felejtették el a "Kedves,drága, jó TANÍTÓ BÁCSIT", mert így emlegették!!! Nekem példaképem volt nagyapám, ezért a pedagógusi pályát választottam élethivatásként. S milyen érdekes a sors! Az oklevelem megszerzése után én itt, Nyíregyházán szerettem volna tanítani, de Csengersimára helyeztek. Viszont egy év múlva, 1956-ban áthelyezek éppen Porcsalmára. Az akkori görög katolikus iskola szolgálati lakásában laktam, ugyanabban, ahol nagyapáék 40 éven át éltek, s ahol az édesapám született. Ugyanabban a tanteremben tanítottam, ahol nagyapám 40 éven át tanította a porcsalmai görög katolikus gyerekeket. Ennek már több mint 50 éve. 2005-ben megkaptam az "arany" diplomámat s jövőre már a "gyémánt" diplomára leszek jogosult! Kegyes volt a sors hozzám, hogy ezt megadta! Nyíregyháza, 2014. március Petraskó Zoltán az unoka