Kulcsár Attila

Nyíregyházán, azok a régi szép nyári fürdőzésekkel emlékezetes hosszú napok, a Megyeháza előtti - a nagy görög szabadságharcosról elnevezett - téren kezdődtek. Bizonyos Beloiannisz volt a mártír neve, magyarra csak Bélajaninak lehetett volna fordítani, de akit már a szenvedélyes Krúdy Gyula sem ismerhetett, mert soha nem járt Nyíregyházán a Keskeny utcában… Hogy mikor is volt mindez pontosan, azt nem tudom már precízen behatárolni, mert a serdülőkori évek összekeverednek öregkori agyérelmeszesedésemmel. De akkor már a Kállói út mentén, az Ököritói strand nem működött, (ma lezárt szeméttelep) a Bujtoson is csak komfort nélkül, parti bokorban lehettet levetkőzni, a Simai úti Holikon, is ugyanúgy, (ma vízügyi igazgatósági telephely) és a Dohánygyár tűzi víztározó medencéje-fűrdő még nem nyitotta meg kapuit.

Na szóval, aki nem gyalog, vagy biciklivel járt fürödni a Sóstói strandra az eme főtéren felmászott a kisorozott, nyitott villamoskocsikra, és várta hogy elinduljon a kávédaráló diesel-mozdony a 3 kocsival. A hangulat már ekkor kiváló volt, a vihogó csitrik és viháncoló kamaszok lábai a szűk üléseken összeérhettek a kreppszatén szoknyák sátora alatt a rövidnadrágos nagykamaszok szőrös vádlijaival, és közeli mustrát vehettek a becsomagolt árúról a strand előtt.  Amikor a padsorok mind beteltek, a kiesés elleni láncot a szélső ülések között beakasztották, és elindult végre a tuja.

A kalauzok a pallón állva kezelték a bilétákat

Ilyenkor ugrott fel Tárnok Jancsi és néhány hozzá hasonló vakmerő, bebújtak a lánc alá, az addig is szoros lábak közé bepréselődtek, és állva utazták végig a távot a korlát fölött kilógó felsőtesttel. A kalauzok nem szerették ezt, mert enélkül is nehéz volt a jegykezelés, hiszen a kocsi oldalán végigfutó pallón állva, kívülről ellenőrizték a bilétákat beleakasztva fél karjukat a szélső karfákba a száguldó villamoson. Állítólag minden kalauzzal aláírattak egy nyilatkozatot, hogy csak a saját felelősségére dolgozik ilyen életveszélyes pózban. De hát a kisvasutas szolgálat volt a nagy vasutasság előszobája, és aki a fekete vonatokon szeretett volna dolgozni, annak sok mindent meg kellett tanulni. Nem is volt semmi gond. Visszaadtak húsz forintosból is, ha valaki nem vette meg előre a jegyét, bajlódtak aprópénzzel. Csak Tárnok Jancsi esett ki egyszer, amikor elszakadt a lánc a Kenderátrakó előtti száguldásban. De kutya baja se lett, hja, aki megyei tornászbajnok volt, annak a hátra szaltó meg se kottyant.

A villamos-szerelvény elhagyva a Jósa-kutat, a kitérőnél állt meg, bevárta a befele jövő járatot, mert csak egy vágány volt, aztán neki a nagyvasúti hídnak, és már csak egyetlen száguldás volt a villamos végállomásig.

 Bambi, borgrácsgulyás, pörkölt

Aztán rohanás a Tófürdő bejáratához, mert a fürdős-kaszt legfelső osztályába tartozókat nem tántorította el a Fürdőház, vagy a melegstrand komfortja. A hűséges öregek és az úszni, focizni, fejelni vágyó fiatalok ide jártak inkább. Pedig a szezonnyitás néha csak a tanévzárók után volt, de mi a majális részeként mindig megnyitottuk a fürdőszezont május elsején. A város lakossága a nagy felvonulások után kivonult Sóstóra, a Fenyvesben és a Katlanban vert tanyát, amit később birtokba vettek, magukhoz kerítettek a megyei uraságok, és a KISZ. De mi nem politizáltunk. Ittuk a Kőbányai világost, a Bambit, ettük a bográcsgulyást, pörköltet, - mikor mivel etettek -, néztük a népszórakoztató tánccsoportokat, motoros bemutatót, felültünk a ringlispílre, kicsik a pónira, mert volt ott ilyenkor minden. És persze bemásztunk a Tófürdőbe, és kipróbáltuk a néha igen hideg vizet, de ez hozzá tartozott tavaszi szokásainkhoz.

Egymásba értek a törülközők

Nyáron aztán volt nagy tömeg. Egymásba értek a törülközők, plédek, gumimatracok a parton, annyi nép volt itt. Szépek voltunk és fiatalok. És ott néztük ki magunknak az eljövendőket. Abban az időben még nem volt divat a budizás, de aki adott magára  az vasrúdból poroló állványt fabrikált az anyjának a fáskamra és az ecetfa között, amit nyújtóként használt húzódzkodáshoz, vagy csillekerekekből súlyzót szerelt össze, gyűrűt az ereszgerendára, és keményen edzett.

Aki izompacsirta volt, az biciklizett, focizott, úszott azzal is lehetett némi szálkás izomzatot összecsomózni. Anabolikus szteroidnak a zsíros kenyér és a füstölt szalonna, nagyritkán a lókolbász számított. És persze sokat segített a barnaság, a jó előadásmód.

Deszkák, nagy dudájúak, vagy pont jók

A lányok is csak saját anyagból gazdálkodhattak. Nem volt még szilikon, meg zsírleszívás. Legfeljebb egy kis tömés a melltartókban, de ez a strandon már nem működött. Vagyis a lányok a maguk természetes módján vagy deszkák, vagy nagy dudájúak, vagy pont jók voltak. Ennek megfelelően vonult, mutogatta magát, bújt, helyezkedett mindenki, a hátrányos helyzetűek könyvek olvasásával tömték a fejüket, hogy majd a koponyájukkal győzzék le a bicepszeket az élet nagy szkander-versenyein. De addig is a napsugár mindenkinek ingyen volt. Hétágra sütött kalap, napszemüveg, naptej fényvédő faktor nélkül - az orron falevéllel forgattuk magunkat a nyár ingyen szoláriumában. Aztán sietősebbeknek a hólyagosan hámló hátak kínja következett, a tejfölös borogatással gyógyítgatva, szeplők, ráncok, gyanús bőrelváltozások később, vagyis veszélyesen éltünk, ebben az ózonlyuk előtti világban, de megérte.

Napoztunk, úszkáltunk, nyaltuk a fagylaltokat, ettük a lángost, pattogót, főtt tengerit, virslit, ittuk a söröket, kútvizet. Nem is tudom, hogy lehettünk meg gyros, hot-dog, pizza, hamburger és colák nélkül.

Strandfoci a homokban           

Ma extrém sportnak számít a strandfoci, a bokáig érő homokban. Na, abban az időben a teljes fürdő területe ilyen sívó homok volt, nyíregyházi Copacabána. Melegebb nyári napokon csak úgy lehetett átkelni rajta, ha futottál öt métert, villámgyorsan kapartál magadnak egy kis gödröt, hogy a hűvösebb alsó rétegek homokjába hűsítsed a talpad, és ezt kellett megismételni többször is, amíg a tó vizében rá hideg borogatást nem kaptál.

Na ezen a homokon a kanadai nyárfák alatt óriási foci derbik folytak. Délutánonként, amikor a fák árnyéka jótékonyan ráterült a pályára. A kapu két leszúrt nyírfavessző, vagy egy-egy lebarnult atléta trikó, a pálya széle egyik oldalon  a rézsű, lépcsők kabinsor, másikon a kisgyermekes anyák, és annak készülő szurkoló barátnők plédsora, akik számára  szinte életveszély volt a labdákért birkózó, vetődő, becsúszó  legények Laokoon-csoportja, és ha ma néhány politikust ütődöttnek vélünk, bizonyára ott ült négy évesen, és eltalálta a fejét egy gyatra kapura lövés. A sörre menő derbik sztárjai a város első számú csapatai, Spartacus, Loki, és Dózsa nyaraló játékosai voltak, és néhány két ballábas szponzor, akit beállítottak a kapuba céltáblának, de büszke volt, hogy együtt játszhatott nagyokkal, és örömmel fizette a győzteseknek járó sört a meccs végén a büfében. És ez szinte mindig így történt, csak akkor volt gond, amikor egyszer inkognitóban a Dózsa ifi itt edzőtáborozott, és az akkor még nem ismert későbbi sztárok, Fazekas, Törőcsik, Kisutszky belső hármas megmutatta oroszlánkörmeit. És persze győztek, de pirhusi győzelem volt ez nekik, mert nem ismerték a hazai pálya előnyét. Ugyanis a bokáig érő homok alatt az óriás nyárfák alattomos gyökerei húzódtak éppen eltakarva, a plázs által. Aki ezekbe belerúgott, amikor alá akart nyesni a labdának, az nem húzott többet a lábára hegyes orrú cipőt. Nekem is akkora bütykeim nőttek itt a nyári sorozatmérkőzések alatt, hogy négy számmal nagyobb cipőt hordok azóta. Pedig én nem is számítottam a nagymenők közé, de voltak ott kisebb jelentőségű meccsek is, és a pálya reggeltől estig tele volt mérkőzésekkel. A fejelő meccsek sajátos nyíregyházi változata országosan egyedül álló. A kipattanás, rárúgás. Jártam sokfelé az országban, de így sehol nem fejelnek. Miközben ment a fejről fejre játék, a szokásos stukkokkal, vetődésekkel, ottfogással, ha kipattant a labda a kapusról focimérkőzés vette kezdetét, amikor mindenki kapus is lehetett, és óriási küzdelem kezdődött a labda megszerzéséért, vagy a gól lövésért. Ha valamelyik védő a fejelő játékos elé állt, hogy lesáncolja, csak ráfejeltük a hasára a labdát - létrejött a kipattanás, és átmentünk fociba.

A stég a tó közrpén állt, ahol most is

A meccsek végén az átizzadt, homoktól borított csapatok bevágtattak a tó vizébe - persze felhevült testtel - egyik sem kérdezve meg kezelő orvosát, gyógyszerészét. Pedig vérvörös volta fejünk, kívülről is látszott, hogy dobog a szívünk, a tüdőnk is kiköpött olyan volt, de a szívinfarktus akkor még nem volt divatban, nem voltunk túlsúlyosak, a stresszt pedig egyáltalán nem ismertük. Úsztunk egy kört, amíg lement a vérnyomásunk, és kifeküdtünk a stégre pihenni.

A stég a tó közepén állt, ahol most is. Vigyázz csak jó úszóknak!

A stég a napozáson kívül a férfierények bemutatásának színpada volt.  Fejesugrások, szaltók, seggesek, kézállásból talpas, mind-mind szerepelt a műsoron. Az egyre bonyolultabb vagy viccesebb vízbeugrásokat, a többiek elismerő „nem rossz” kritikája kísérte. Ha egy-egy sportosabb lány is jelen volt, akkor még „enyém a vár” jellegű ledobálások, visszamászások is előfordultak.

Egyszer én is beszálltam a virtuskodásba, mert a Zrínyi Ilona Gimnázium szépe, a mindenki által elérhetetlen távolságból csodált Pécsi Ildikó is ott napozott. A versengés tárgya az volt, hogy ki tud a fejesugrás végén iszapot felhozni a tó fenekéről.

Csakhogy én, mint afféle suttyó gyerek, nem fecskében fürödtem. A fecske - hátha valaki már nem ismeri - a férfi-tomporok leglátványosabb kidomborításának volt a divatos ruhadarabja. Leginkább a mai női-kirakathoz, a tangához volt hasonlatos. Két háromszögletű zsebkendő, egyik oldalt összevarrva, a másik oldalon láttatni engedve az izmos combokat, egészen a hónaljig.Három pertlivel volt masnisan összekötve. Jó szorosan, hogy a belevalók kihangsúlyozódjanak, és hogyha valamelyik hölgynek  levitte a melltartóját a zuhany, és eleredt a fiúk fantáziája, akkor se legyen gond.

Fecskében vagy klutt gatyában

Na, nekem akkor egy fekete klott gatyám volt éppen. Ami a focizásban kiváló, de az úszáskor már vigyázni kellet rá. Kötöttem is a gumijára egy görcsöt, hogy szorosabb legyen. No, de ez a gatyakorc a fejes ugrásokhoz már nem volt elegendő, különösen hogy a gumi a vízben megnyúlik. Az első kísérletre, amikor nagy lendülettel evickéltem a mélyben az iszapfelhozáshoz, megtörtént a beleset. Mert igaz, hogy büszkén felmutattam én is a hínáros víz alatti zsákmányt, de a másik pillanatban ijedten konstatáltam, hogy a fürdőnadrágomat az ugráskor a víz lesodorta, és én ott taposom a tavat anyaszült meztelenül. Ijedten pásztáztam a tó tükrét, hátha felhozza víz. De  a felzavart hullámaiban mint négerek harca az alagútban, nem bukkant felszínre semmi. Alámerüléssel is próbálkoztam - persze csak óvatosan, - hogy a lendületvételkor ki ne csillanjon hófehér fenekem holmi hóka fóka gyanánt a nagy igyekezettől.

Nem is találtam meg, és egyre fáradtam. Biztos beleakadt valamibe a tófenéken, vagy elvitte az ugrások hullámlökése távolabbra, pedig a korcára rá volt hurkolva az öltözőbeli fémbilétám. Hogy a stégre felmásszam, arról szó se lehetett, akkor még a nudizmus  nem volt divatos nálunk, a napozó koedukált volt és fürdőruhásoknak,  és a szatír mutogatósokat is fenyegette a törvény szigora. De ha mindez nem lett volna, ott volt a nagy Pécsi Ildikó, és nem akartam neki csalódást okozni.

Zalai Laci haveromnak jeleztem a bajt, hogy nekem most ki kell úszni, és hogy jöjjön ő is és legyen a segítségemre. Amíg én a tófürdő kerítéssel lehatárolt szélén meghagyott nádasban meghúzódom, próbálja meg az azonosító bilétám nélkül kikérni az öltözőben a felső ruháimat, és a sortom zsebébe dugott alsónadrágommal jöjjön a kimenekítésemre. Ott kuksoltam a térdig érő vízben a nádas torzsái között ülve sokáig. Már Izsák Imre, az úszómester is felfigyelt rám, azt hitte, ott akarok belógni. Mutattam neki, hogy csak szárcsafészket keresek, és a szitakötőket csodálom. Mondhatom nem egy steril hely volt. Ott nemigen takarítottak évek óta. Szárcsafészket nem találtam, de annál több vörös dözzencset, amit a vízen ért  szükség esetén szoktak volt - eléggé el nem ítélhető módon - felelőtlen környezetszennyezők rakni utálatos madárként.

Záróráig

Mondanom se kell, hogy nem adták oda a barátomnak a ruháimat, azt mondták neki, hogy ismerik ezt a trükköt, ezzel lopták el az elmúlt évben Balczó Bandi, későbbi olimpiai bajnokunk Doxa óráját, úgyhogy barátom csak a saját törülközőjét tudta bedobni, nekem a nádasba. Magamra tekertem és bevonultam az öltözőbe, hogy záróráig kivárjam, mi marad nekem, miután a meglévő bilétások mind kiváltották  felső ruháikat, és a végén - a senkinek se kellő sajátomat - én is magamra vehettem.

Mire kioldalogtunk a kapun, már hallani lehetett a teraszon hangoló zenészeket, minden asztal foglalt volt, mert gyülekezett a nyaralók sokasága és a városi fiatalság. Felhangzott a Mester-Kósa-Tomasowszky-Bengyel Nagyzenkar szignálja, Rimszkij-Korszakov Szatkó cimű opereájából a hindu dal. Ezt akkor még nem tudtam, de a dallama azóta is a fülembe cseng, és ha valahol elfütyölöm, vagy eldúdolom  akkordjait egy nyugdíjas rendezvényen, megtudom, ki volt fiatal ekkor városunkban.

Hát persze hogy azonnal nagy kedvünk támadt ott akkor is, hogy csörögjünk egyet, de miből? Ezen a  bizonyos napon nekem pénz állt a házhoz, csak el kellett érte menni, a kisvasúti átrakóhoz. A megelőző héten az utcabeli srácokkal hatan átraktunk egy nagyvasúti kocsin kendert, három kisvasútiba. Abban az időben egy kiágazó vágány a kisvasúti hálózatból a záhonyi nagyvasúti vonalhoz simult itt a híd után, ahol a Tisza-menti falvak termékeit át lehetetett pakolni az ország vérkeringésébe kötő vasúti kocsikba, és fordítva. Ez a kender is biztosan Nagyhalászba,  a Zsáknyárba került feldolgozásra. Mi meg egy éjszaka alatt átdobáltuk a hatalmas kévéket. és lekötöttük a  nyitott platójú vagonokba megint. Szállt por,  a kendermag, a torzsák  és érdes rostok véresre horzsolták a kezünket, de jobb volt a mint a téglakirakás.  Utána is - hajnalban - a tóban mostuk le  magunkról port. Na, akkor ezért a munkáért megkaptam a magam részét a pénztárban, és én voltam a Csekonits báró.

Élőzene a teraszon

Mire visszamentünk a teraszra, már javában ment a twist, a Vámosi-Záray és a dixieland, meg a rock and roll. Helyet is találtunk, rendeltünk egy korsó sört, és bedobtuk magunkat a tánc forgatagába. Szerénytelenség nélkül mondom, hogy jók voltunk. Kidobós, behúzós figurák, mindegy volt nekünk, a twistben meg szólótáncosok. Le tudtam menni hídba is. A lányok meg értékelték az attrakciókat. Mentünk egy kört a szünetekben a csónakázó tó partján, meg-megültünk egy padon, rágógumi akkor még nem volt divatban, mi mást lehetett volna tenni szájjal, mint csókolódzni. Az orális szexet nem ismertük, jobb híján beértük volna a normálissal is, de a lányok akkor még szűzen akartak férjhez menni.

Repültek az órák

Úgy elrepültek az órák, azon vettük észre magunkat, hogy elment az utolsó villamos is. Krúdy Gyula se érezhette jobban magát egy hosszú nap után a Svájci-lak ablakából kitekintve, miközben a szépséges Bánátinéra gondolt, aki borkedvelő kurucos férfiakat szerette, és leány korában rajongott a Revitczky nevű költőért. A csillagok beragyogták az eget, a csónakázó tó tükrén a fűzfák, mint fekete boglyák tükröződtek, és a vízen mindenféle megfoghatatlan árnyak szaladoztak, a víztorony csúcsát veresen bearanyozta a telehold, talán a Halászcsárdában, (ma Vadászcsárda) még cigányzene szólt, egy sokat fizető, csalódott vendég fülébe. Mi meg a félelmetes árnyékokat vető sóstói erdő gyalogútján csoportokba verődve hazaindultunk a városba, gyalog. Félelmetes ijesztgetésekkel rémítgetve az útszéli madárfészkek lakóit, és az utánunk jövőket, akik aztán megelőzve bennünket, ránk is ránk hozták a frászt. Így értünk el a Jósa kúthoz, utána már a házak között csak egy ugrás volt hazáig. Ki a MÁV bérházban lakott, ki a Friedmann-telepen, vagy Borbányán. Nem volt nyafogás, bírtuk az efféle hosszú napokat, és ez az, amit Szindbád is szívesen kipróbált volna.

(Az írás megjelent 2007-ben, sok más vallomással együtt: Sóstó, a Nyírség oázisa című kötetben, Bodnár István szerkesztésében.)