Szeretettel köszöntöm Önöket!

Megtiszteltetés számomra, hogy a mai eseményen részt vehetek, és néhány szót szólhatok. Ez a rendezvény ugyanis időben nagyon közel van egy másik, szintén nagyon fontos történéshez: Nyíregyháza közgyűlése tavalyi utolsó ülésén döntött arról, hogy a Holokauszt emlékművet ölelő parkot Bernstein Béla főrabbiról nevezi el.

Úgy gondolom, régi adósságot törlesztett ezzel a város egy olyan tudós ember és emléke előtt, aki 35 évig szolgált a városban, s már ideérkezésekor országos hírnévnek és megbecsülésnek örvendett.

Talán kevesen tudják, hogy az immár 30 éves városvédő egyesület egyik legfontosabb tevékenysége a közterületek elnevezésével kapcsolatos. Az önkormányzat szinte megalakulásunk óta, mielőtt elnevezésekről döntene, véleményt illetve javaslatot kér egyesületünktől. Ezt a feladatot évek óta látja el lelkiismeretesen alelnökünk, Urbán Teréz. Ő volt az is, akinek a fejében megfogant az ötlet: kezdeményezzük, hogy nevezzenek el emlékparkot Bernstein Béláról.

Érdekességként említem, hogy épp Bernstein Béla volt az, aki a város képviselőtestületének tagjaként 1927-ben tett javaslatot arra, hogy – egy felvidéki város mintájára - az utcák nevét jelző táblákat magyarázatokkal lássák el. „Egy felvidéki városban láttam a következő ügyes intézkedést, mely - mint írta - a nép művelésére feltétlenül üdvös hatással jár. T.i. az ucca szegletén, ahol az ucca nevét jelző tábla van, közvetlenül mellette ugyanolyan kiállítású tábla megmagyarázza, ki az, akiről az uccát elnevezték. Pl. Deák Ferenc, a haza bölcse. Hányszor is vetődött már fel azóta is a javaslat?

A Nyíregyházi Zsidó Hitközséggel közösen 2016 áprilisában javaslatot nyújtottunk be a kis tér elnevezésére. Megmondom őszintén, abban bíztam, hogy már az év júniusában a Bernstein Béláról elnevezett téren rójuk le kegyeletünket a holokauszt áldozatainak emléke előtt. Ezzel együtt büszke vagyok rá, hogy közös kezdeményezésünk nyomán ilyen formában is fennmarad a tudós főrabbi emléke Nyíregyházán is.

Szombathelyen, ahol 1892-es rabbivá avatásától 17 évig szolgált, már évek óta egy belvárosi tér és egy 2011 őszére megújult hitközségi intézmény, a Bernstein Béla Kulturális Központ viseli a nevét.

Miért mondtam, hogy azt reméltem, javaslatunkról minél hamarabb döntenek? Mert bűntudatom van. Akinek most az emléktáblája előtt állunk, ugyanúgy megérdemelte és megkapta volna a tiszteletet és a táblát az utókortól, ha természetes halállal hal meg. De mint mindannyian tudjuk, nem így történt.

A tudós, történész, filozófust lelkesen fogadták 1909-ben. Rakamazig mentek elé, hogy mielőbb köszönthessék, Májerszki Béla polgármester személyesen üdvözölte a Nyíregyházára érkező Bernsteint. Nyíregyháza tisztelt, megbecsült polgárát a különböző felekezetek papjai közül 1917-ben elsőként választották a város képviselőtestületébe, és 2018 januárjában épp száz éve, hogy átvette a mandátumát. A rákövetkező években minden választáson sikerrel szerepelt. Tagságától az 1941. XIX. tc. 2. §-a értelmében fosztották meg.

És kezdetét vette a pokol. Akinek 1932-ben lelkesen ünnepelték 40 éves papi jubileumát, 1944-ben Auswitzba deportálják.

A két évszám között eltelt, történelmi léptékben pillanatnak számító néhány év példa arra, milyen könnyen és gyorsan táptalajra talál a gyűlölet, az ordas eszme, és terjed, mint a pestis, nem számolva emberrel, élettel, értékkel. A tömeg, melyben a gyáva is erősnek érzi magát, elsodor egymástól családokat, barátokat, szeretteket. Elüldöztük tudósaink, művészeink legderekabbjait, akik idegen földön mindent elölről kezdtek, és csak azért is megmutatták, hogy értékesek. Mátészalkáról a falusi zsidó szatócs fiát, Czukor Adolfot, akit egész Amerika ünnepelt, életművét Oscarral jutalmazta, vagy a szintén szalkai Schwartz Emanuelt és Klein Ilonát, akiknek fia Tony Curtis néven vált világhírű színésszé. És elégett a haláltáborban a gyáros Swarz Mór, akinek köszönhetően a mai Magyarország határain belül először Mátészalkán gyulladt ki az elektromos közvilágítás – 1888-ban, New Yorkkal egy időben.

Vajon miért van az, hogy emberek sokkal könnyebben mozgósíthatók gyűlöletre, mint szeretetre? Hamarabb képesek tömegével felsorakozni egy ordas eszme mögé, mint lehajolni az elesetthez, és felemelni.

Ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy az én nagyszüleim nem ilyenek voltak.

Legkedvesebb barátnőjét nyíregyházi nagymamám úgy próbálta megmenteni a pokoltól, hogy nagyapámmal, Mayer Istvánnal együtt vállalták: ők lesznek a keresztszülei. A 30-as évek végén ott és akkor úgy tűnt, ez a legtöbb, amit tehetnek értük. Nem számolták, mekkora kockázatot vállalnak ezzel maguk is – nem volt szempont. Megtették, és a család megmenekült.

Nagymamám erről sosem beszélt. Mindig szeretettel emlegette a Rochlitz családot, amellyel később már csak levélben tarthatta a kapcsolatot. Néhány éve szinte sírva hívta fel édesanyámat a kisebbik fiú. Elmesélte, nemrég rendezgették a családi iratokat, s előkerült édesanyja keresztlevele, amelyről addig nem is tudtak, nagymamám és nagyapám aláírásával.

- Ha ők nincsenek, akkor most én sem vagyok – mondta megrendülten a 70-es éveit taposó, kisebbik fiú.

Az előttem egy emberöltővel születetteknek még közvetlen emlékei vannak az emberiség ellen elkövetett legnagyobb aljasságról. Szeretném felolvasni egy nyíregyházi asszony gyerekkori barátnőjének írt, megkésett levelét. Megtisztelt azzal, hogy nekem küldte el.

"Szervusz Jutka!

Hihetetlen, hogy milyen rég találkoztunk utoljára. Te akkor már a Geduly Leány Gimnázium tanulója voltál. Ritkábban mehettem hozzátok az iskolai előkészületek miatt. (Ma már tudom az igazi okot, becsaptak.)
Futottam hozzád, mikor megláttalak az utcán. Te nagyon érdekesen viselkedtél.  Azt kérdezted: „Nem szégyellsz velem beszélgetni?” Akkor mutattad a ruhádra felvarrt sárga csillagot.

Jutka, mi jó barátnők voltunk, amire a mai napig is büszke vagyok! A Ti házatok a Károlyi téren volt, és a Kiss Ernő, Ér utca (mi itt laktunk) vette körül. Az udvarotokon egy befejezetlen épület alapja volt, amit színpadnak használtunk. Én voltam a rádió, egy óriási dobozba bújtattál be. Sokszor énekeltem, amit a szüleid is nagyon kedveltek.

Édesapád nőgyógyász orvos volt. Ha betegek mentek hozzá, nagyon csendben játszottunk, vagy tanultunk. Én voltam a tanítványod, de a leckét is nekem mondtad fel:
Der Mann – a férfi
Die Frau – a nő
Das Kind – a gyerek
Együtt tanultuk a németet is.

Nagymamádnak a Szarvas utcán volt egy kis fűszerboltja. Pár lépcsőn mentünk fel hozzá. Mindig halvány fénynél ült, és édességet adott nekünk. Csodálkoztam, miért nem gyújtja fel a nagyobb villanyt. Ma már tudom – mert én is azt teszem – takarékoskodott az árammal.

Volt két másik barátnőd is: G. Mari, akik a nagymamádék mellett, és R. Mari, akik a Bocskai utcán laktak. Egyszer felmásztunk a kerítésen, és láttuk a börtön udvarát.

Emlékszel, amikor beszöktünk a templomotokba? Az emeletre mentünk, és csodálkoztam, hogy csak nők ülnek a földszinten, és mindenkin kendő volt, még édesanyádon is.

Mi ketten igazi barátok voltunk, naponta jártam hozzátok. Ha valami rosszat csináltál, az volt a büntetésed, hogy nem lehettünk együtt.

A szép, dús hajadat most is látom magam előtt. A szemüvegtől tudós arcod volt.

Köszönés nélkül mentél el, egyik napról a másikra! Mi is elmentünk Pestre, Édesapámhoz, aki sajnos, a háborúban elesett. Mikor hazajöttünk, futottam hozzátok, de mondták az ismerősök, hogy az édesanyáddal együtt meghaltál a lágerban. Sokat sírtam, hogy miért kellett meghalnia egy ilyen okos lánynak, akiből tudós, orvos is lehetett volna.

Szervusz Jutka! Lelki szemeim előtt felnőtt lettél. Gondolatban sokat beszélgetünk, és jó tanácsokat is kapok tőled. Az igazi barátságot sem az évek, sem a halál nem tudja elszakítani.

Karolj meg, mint régen, és sétáljunk a kertben!

Ráczné Julcsi"

Köszönöm a figyelmüket.