Számtalan szent pillanat volt az életemben. Ezek közül most néhányat fölidézek.

Középiskolai tanulmányaimat a nyíregyházi Széchenyi István Közgazdasági Technikumban 1952 szeptemberében kezdtem el. A sors különös kegyelmének tekintem, hogy Szűcs Mihályné – Kató néni – lett az osztályfőnököm és Almássy László lett a magyartanárom. Nem feledve más tanáraim érdemeit és tiszteletre méltó törekvéseit, máig úgy érzem, Kató nénitől és Almássy tanár úrtól tanultam a legtöbbet. Ifjonti eszmélkedéseim során, a felnőttéválás gyötrelmes és gyönyörű éveiben leginkább ők segítettek abban, hogy ne csak felnőtté, hanem emberré is váljak. Soha el nem halványuló hálával gondolok rájuk. Ebben a röpke emlékiratban róluk szólnék.

Kató néni szegény családból származott. Egy isten háta mögötti kis dunántúli faluból került a Tiszántúlra, Szabolcsba – az isten háta mögé. Sugárzó személyiség volt. A lényével tanított. A lényéből jóság, tisztaság, szeretet és emberség sugárzott. Olyan ember volt, akit az Isten is tanárnak teremtett. Bármiről beszélt, éreztük, hogy szeret minket, bízik bennünk és igazat mond nekünk. Kételkedés nélkül hittünk a szavaiban. Hittünk, mert hihettünk az emberségében, az igazság iránti alázatában, a szabadság iránti elkötelezettségében. Tudtuk ám, hogy egy velejéig hazug világban élünk és történelmünk talán leghazugabb hatalma trónol fölöttünk; a hazugság hatalmasságai azt tehetnek velünk amit akarnak: dönthetnek a sorsunkról, az életünkről és a halálunkról is. Lázadó lelkületű süvölvények voltunk; úgy éltünk a társadalomban, mint afféle mindenre feszülten figyelő, fényesszemű őzek az erdők mélyén. A szemünkkel is, a szimatunkkal is pontosan érzékeltük, hogy nem csupán a politikai diktatúra fellegváraiban, hanem lenn, a társadalom mélyén, iskolánk tanárai és diákjai között is vannak hitvány emberek. Köztük olyanok is, akiknek egyetlen szavát sem szabad elhinnünk, mert még az ellenkezője sem igaz annak, amit mondanak. Akik az igazság hatalma helyett a hazugság hatalmát szolgálják. Kató néni találóan háromdimenziós lényeknek nevezte őket. Ők azok – magyarázta nekünk – akik mást gondolnak, mást mondanak és mást cselekszenek; vagyis: többszörösen meghasonlott lelkű és széthasadt-tudatú emberek. Szelíden bár, de mégis szinte szülői szigorúsággal azt kérte tőlünk: ne váljunk háromdimenziós lényekké, ne hódoljunk be a hazugság hatalmának és bármilyen helyzetbe sodor minket a sors, vállaljuk az igazunkat, szavainkban és tetteinkben egyaránt. Mert a hazugság hatalmát csakis az igazság erejével lehet megtörni.

Rojtosra olvasott irkáim

Kató néni nevelő szándékú, erkölcsi jellegű intelmei általában az osztályfőnöki órákon hangoztak el. Mindig csöndes emberi szavakkal beszélt hozzánk; négy év alatt egyszer sem emelte föl a hangját. Intelmeit soha sem akarta ránk parancsolni vagy belénk prédikálni. Éppen ellenkezőleg: legtöbbször különféle választási lehetőségeket fogalmazott meg és ránk bízta a döntést. Általában halk, de határozott mondatokban fogalmazott. Réges-régi, rojtosra olvasott irkáim tanúsága szerint ilyen mondatokat mondott nekünk:

            …”Gyerekeim! A világ olyan, amilyen. De akármilyen is a világ, nektek el kell döntenetek, milyen életet akartok… Emberhez méltó életet akartok-e élni, vagy pedig beletörődtök valamiféle emberhez méltatlan életbe is… Ki-ki eldöntheti, hogy az igazságot vagy a hazugságot akarja-e szolgálni. De tudnia kell: az igazság szolgálata szabaddá teszi az embert, a hazugság szolgálata viszont rabságba taszítja”…

            …” Kedves gyerekeim! Mára virradóra korán ébredtem. Azon gondolkoztam, hogy mint osztályfőnökötök, vajon mit is mondhatnék nektek az utolsó osztályfőnöki órán?... Magamban arra a meggyőződésre jutottam: nem szabad túlbonyolítanom a búcsúzást. Ezért csupán a lehető legegyszerűbb szavakkal kell elköszönnünk egymástól. Ti most elballagtok, aztán leérettségiztek, majd az iskola falai közül kikerültök a nagybetűs Életbe és az élet természetes logikája szerint szinte naponta döntési helyzetekbe kényszerültök. A világ zajlásában és zűrzavarában sokféle-fajta döntési helyzet adódhat, ám a lényege mindegyiknek ugyanaz: élni akartok-e másokért vagy élősködni akartok-e mások fölött. Vagyis: tisztességes emberek akartok-e lenni vagy tisztességtelenek. Soha ne feledjétek, ez a döntés nem csupán állampolgári jog, hanem emberi kötelesség. Szeretném a lelketekre kötni azt is,  hogy én bízom bennetek! Remélem is, hiszem is: helyes döntéseket hoztok majd, s az emberi tisztesség írott és íratlan szabályai szerint élitek végig az életeteket. Mint osztályfőnökötök, tiszta szívemből azt kívánom: adjon nektek az Isten ehhez elegendő erőt és hitet, türelmet és alázatot”…

Kató néni nemcsak tanított, hanem könyvet, sőt: verseket is írt. Egyik verséből fölidéznék néhány emlékezetes sort:

            …”Lángolva, tisztán égek,

                  Utam végére érek

                  Nemsokára.

             … Mindig a szívemet adtam,

                  Panasz nélkül dolgoztam,

                  Jót reméltem.

             … Bíztam az emberségben,

                  Hitemet megőriztem,

                  Meg nem törtem.”

Szeretett Kató nénink, közeledvén immár életének századik esztendejéhez, hála Istennek, jó egészségnek örvend. A hajdani osztálytársaink közül sokan szétszóródtak, nyomuk veszett a történelem viharaiban és sajnos többen el is távoztak az élők sorából. Mindezek ellenére az utóbbi években szokássá vált, hogy néhányan, akik még megmaradtunk és egymásra találtunk, tavaszonként összejövünk. Ezeken a találkozókon szívesen részt vesz Kató néni is. Mi pedig – volt tanítványai – körülüljük őt és elbeszélgetünk vele gondjainkról és reményeinkről, az ország és a nagyvilág eseményeiről, ügyes-bajos dolgairól. Kató néni türelme töretlen, arányérzéke pontos és bölcsessége lenyűgöző. Életről, halálról olyan letisztultan gondolkodik, miként a napkeleti bölcsek: a Mindenség részének tekinti magát…

Alkonyatkor, amikor az Esthajnali csillag fényleni kezd az égen, megköszöntjük Kató nénit – koccintunk egymás egészségére, és miként 1956 májusában az ablaka alatt, elénekeljük neki a „Kék nefelejcs”… kezdetű dalt. Ilyenkor természetesen ő is velünk énekel, hiszen a „Kék nefelejcs” az ő legkedvesebb dala.

Ferke, Te vagy az én fiam!

Legutóbb, 2008 tavaszán, történetesen éppen nálunk volt ez a rendhagyó osztálytalálkozó… Kató nénit a kapuban vártam. A déli harangszóra, pontosan érkezett Kati lánya kíséretében. Amikor megöleltük egymást, váratlanul így szólt: „Ferke! Te vagy az én fiam!”… Hirtelen hevesebben kezdett verni a szívem, és összeszorult a torkom. Úgy éreztem, Kató néni a fiává fogadott. Mintha tanár és tanítványa fél évszázad múltán végleg visszatalált volna egymáshoz. Nem tagadom – miért is tagadnám? – ebben a különös hangulatú, szent pillanatban mindketten elérzékenyültünk. Talán észre sem vettük, hogy könnybe lábadt a szemünk. Szabolcsiasan szólva: úgy folytak a könnyeink, mint lyukas vedérből a víz…

* * *

Almássy László még huszonöt éves sem volt, amikor minket tanítani kezdett. Hivatalosan tanár úrnak szólítottuk, de valójában úgy tekintettünk rá, mintha nemcsak a tanárunk, hanem a bátyánk vagy a barátunk is volna. Ugyanolyan rövid ujjú, kihajtott gallérú fehér ingben járt, mint mi. Szelíd arcú, félszeg mosolyú, vékony testalkatú fiú volt, a koránál is fiatalabbnak látszott. A tanáraink közül ő állt hozzánk a legközelebb. Az évei száma miatt is, látszatra is, lelkileg is.

A szegedi egyetemen magyar-történelem szakon végzett, ám fölöttébb jártas volt a filozófiai irodalomban, a magas matematikában, sőt: még a politika tudományában is. A tudásával sohasem hivalkodott. Szerény volt, mert volt mire szerénynek lennie. Minél mélyebben ismertük meg kivételes képességeit, tudásának szerteágazó ágabogait, annál inkább tiszteltük őt tanárként és barátként egyaránt.

Különbséget tenni igazság és hazugság között

Emlékszem, már az első magyar nyelv és irodalom órán a szívünkbe fogadtuk… Arról beszélt nekünk, hogy a nyelv és a beszéd milyen szerepet töltött és tölthet be az emberréválás történetében. Szólt az idők hajnaláról, amikor emberszabású elődeink négykézlábas mivoltukból megpróbáltak fölegyenesedni. Szólt az őskultúrákról, az írásbeliség kialakulásáról, az ókor szellemi hagyatékáról, a könyvnyomtatás történelmi jelentőségéről, valamint a kommunikációs kultúra XX. századi fejleményeiről… Miután áttekintette az emberré válás történetét a kezdetektől napjainkig, előadása végén valami ilyesmit mondott: Kedves barátaim! Ha az általam elmondottak alapján netán úgy vélnétek, hogy az emberré válás folyamata minden tekintetben sikeresen alakul, tehát megy minden, akár a karikacsapás, és mi, ma élő emberek vagyunk a világtörténelmi fejlődés koronázatlan királyai – akkor bizony súlyosan tévednétek. Az ilyen jellegű esetleges félreértések elkerülése végett megemlíteném, hogy az emberré válás szakadatlan folyamatának még korántsem jutottunk a végére. Sőt: bizonyos történelmi tények – mint például a II. világháború embertelen történései – arra figyelmeztetnek minket, hogy mi, ma élő emberek mintha közelebb lennénk a folyamat kezdetéhez, mint a végéhez… Ebből pedig az következik, hogy nem ülhetünk a babérjainkon – van még éppen elég tanulnivalónk…

A madár attól madár, hogy repül… Az ember attól ember, hogy képes különbséget tenni az igazság és a hazugság között… A magyar nyelv roppant gazdag: alkalmas bármely igazság megfogalmazására. Rajtunk múlik, élünk-e az anyanyelvünk által kínált lehetőségekkel vagy sem… Mivel sokféle igazság létezhet, lehet és kell is azon vitatkozni, melyik az erősebb. Van azonban egy alapigazság, amely viták fölött áll: az emberré válás útján csak akkor juthatunk előbbre, ha képesek vagyunk tisztességesen gondolkodni és pontosan fogalmazni… Végezetül: mindazt amiről eddig beszéltem, szeretném szemléletessé tenni számotokra… Fölírok a táblára két jelképes jelentőségű mondatot… Az egyik így hangzik: „A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csurgatta kincses vérét az ájult vidékre”… A másik mondat pedig így hangzik: „Alkonyodik.” Amint látjátok, mindkét mondat ugyanazt a természeti jelenséget óhajtja megfogalmazni, csak az egyik pontatlan – tehát hazug, a másik viszont pontos – tehát igaz… Az elkövetkező négy évben az lesz a dolgunk, hogy pontos, tehát igaz mondatokat keresgéljünk a magyar nyelv lehetőségei és szabályai szerint. És akkor talán a mostani, kissé kezdetleges emberi állapotunkból is előbbre léphetünk. Olyan világba születtünk, ahol erre volna a legnagyobb szükség; amelyben egyetlen arasznyi lépés is értelmet adhat az életünknek. A tiéteknek is, az enyémnek is… A következő órán elkezdjük majd az érdemi munkát: a régi magyar irodalomról lesz szó, különös tekintettel Janus Pannoniusra…

Almássy tanár úr szavai mindannyiunkat mélyen megérintettek. Úgy éreztük, nem fentről lefelé beszél hozzánk, hanem magával egyenrangú embereknek tekint minket. Pontosabban: arra döbbentett rá bennünket, hogy emberek vagyunk. Őszintén szólva: a történelem és az ilyen-olyan hatalmak által a nemzeti lét alá kényszerített, földbe tiport és agyonalázott szegény szabolcsi magyarok ivadékaiként nem voltunk ehhez hozzászokva. Így hát az első magyaróra végén önérzet lobbant a lelkünkben, átfényesedett a szemünk és valamiféle titokzatos melegség ólálkodott a szívünk tájékán. Embernek éreztük magunkat. Hálásak voltunk a sorsnak, amiért magyartanárként éppen Almássy Lászlót rendelte nekünk. Ilyenformán, mint említettem, már az első órán a szívünkbe fogadtuk őt. Ahogy Móricz Zsigmond mondaná: mindhalálig.

József Attila Irodalmi Kör

Ha jól emlékszem, 1953 őszén az iskolánkban létrehoztuk a József Attila Irodalmi Kört. Szerény szellemi műhely volt ez; talán tízen-tizenöten vettünk részt rendszeresen az összejövetelein. Három éven át minden héten egy-egy estébe hajló délutánt az irodalomnak szenteltünk. Egyik héten a magyar irodalomból, másik héten a világirodalomból választottuk meg tanácskozásunk témáját… A XX. századi magyar írók közül főként Adyról, József Attiláról, Illyés Gyuláról, illetve Móricz Zsigmondról, Krúdy Gyuláról, Németh Lászlóról, Veress Péterről, a fiatalok közül pedig Nagy László, Juhász Ferenc és Csoóri Sándor költészetéről beszélgettünk. A világirodalomból Szophoklésztől kezdve Dante, Shakespeare, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov művein át egészen Thomas Mann és Hemingway műveiig sok-sok remekművet olvastunk el és vitattunk meg. Ennek az irodalmi önképző körnek Almássy tanár úr javaslatára én lettem a vezetője. Az összejöveteleinkre ő is eljárt, figyelemmel kísérte eszmefuttatásainkat és irodalmi szárnypróbálgatásainkat, részt vett a vitáinkon, de mindig csak a tanterem leghátsó sarkában foglalt helyet. Valamilyen sajátos pedagógiai megfontolásból a katedrát átengedte nekem. E rejtélyes és demokratikus gesztus ellenére természetesen ő volt a József Attila Irodalmi Kör szellemi vezetője. Legtöbbször ő tett javaslatot arra, hogy milyen szerzőktől, milyen könyveket olvassunk; ő pontosította a pontatlanságainkat és ő billentette helyre kamaszos kilengéseinket.

A Gangesz partján

Tavasszal és ősszel, ha az időjárás engedte, szívesen üléseztünk kinn, a szabad levegőn. Az iskolánk kerítése mellett folydogált egy patak, alig volt egy méter széles és fél méter mély, de mi mégis Gangesznek neveztük… 1954 októberében, egy verőfényes délutánon a Gangesz partján tartottuk meg a szokásos összejövetelünket. Üldögéltünk vagy elheveredtünk a patakparti fűben, bámultuk az égbolt végtelen kékségét és fűszálat rágcsálva hallgattuk egymás igazságkereső mondandóját. Erre az alkalomra meghívtuk vendégként Ratkó Jóskát is, aki a Kossuth Gimnázium irodalmi körét vezette. Aznap két témánk volt: először én olvastam föl egy dolgozatot, amelyet József Attila Két hexameteréről írtam, majd pedig Ratkó Jóska olvasott föl a saját verseiből néhányat… A dolgozatomat azzal kezdtem, hogy fölidéztem József Attila Két hexameter című versét:

            „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

              Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”           

A dolgozatomban arra a kérdésre kerestem a választ, miért is tekintem ezt a verset a magyar és a világirodalom egyik remekművének. Nem volt különösebben nehéz dolgom, hiszen ennek a versnek a szépsége, pontossága és tökéletessége bárki számára nyilvánvaló. A vers tehát nem szorul semmiféle magyarázatra. Ennek ellenére megpróbáltam érzékeltetni, miféle képek és képzettársítások fordultak meg a fejemben, amikor belegondoltam e kétsoros költemény mögöttes mélységeibe. Először is arra a két kőtáblára gondoltam, amellyel Mózes a Sínai hegyről visszatért az ő népéhez. Elismerve a Tízparancsolat emberiségformáló, világtörténelmi jelentőségét, úgy véltem: József Attila Két hexameterének a Biblia-béli két kőtábla közvetlen közelében van a helye. Ebben a meghökkentőnek tűnő kijelentésben nem éreztem semmiféle eretnekséget. Bennem már akkoriban is békésen megfértek egymás mellett a kőtáblákra vésett isteni parancsolatok és József Attila hexameterekben megírt emberi parancsolatai. József Attila szállóigévé vált hexametereit a saját sorsunkat és emberi mivoltunkat is meghatározó szellemi-erkölcsi végrendeletnek véltem. Azokban az években sokan éltünk József Attila költészetének, szellemi-erkölcsi hagyatékának igézetében. Sokan tettük föl magunkban a kérdést: vajon képesek leszünk-e életre-halálra szóló elszántsággal a második hexameter erkölcsi parancsolata szerint végigélni az életünket… Vagyis hogy tisztességesek leszünk-e vagy sem; föltámad-e bennünk az emberben lévő ember vagy talán mégsem… Ha József Attila nem hitt volna az emberi tisztesség föltámadásában – nem tudta volna megírni ezt a verset. És nem tudta volna elhitetni velünk, hogy dolgunk van a világban…

Egyszóval: aznap a Gangesz partján ilyen jellegű tűnődéseket és képzettársításokat olvastam föl az irkámból. A dolgozatomat egy poénnak szánt párhuzammal fejeztem be, amely így hangzott: Petőfi versében föltámadott a tenger – József Attila versében pedig mintha föltámadott volna az ember…

Ezek után Ratkó Jóska fölolvasta a verseit. Átszellemülten hallgattuk őt. Minden sorából éreztük, milyen mélyen kötődik József Attila költészetéhez.

"Vigyázzatok a tehetségetekre, mint szemetek fényére"

Almássy tanár úr – miután végighallgatott minket, egy félszeg mosoly kíséretében így szólt: kedves Kósa Feri és kedves Ratkó Jóska!, … Miközben hallgattalak benneteket, egyre határozottabban éreztem, hogy titeket tehetséggel áldott meg a sors. A tehetséget, mint tudjuk, meg lehet őrizni, ki lehet teljesíteni, de el is lehet tékozolni. Arra kérlek mindkettőtöket: sohase a könnyebbik utat, tehát sohase a tékozlást válasszátok! Úgy vigyázzatok a tehetségetekre, mint a szemetek fényére!...

Ratkó Jóskával együtt megköszöntük Almássy tanár úr elismerő és bíztató szavait. Számunkra szent pillanat volt ez, hiszen először fordult elő az életünkben, hogy egy olyan ember, akinek sokat adunk a szavára, tehetségesnek nevezett minket. Nem fogadkoztunk, nem esküdtünk föl semmire, csak annyit mondtunk, hogy amennyire az erőnkből telik, megpróbáljuk tisztességgel végigélni az életünket.

Ratkó József költő lett – nemzedékünk egyik legkiválóbb költője. Én filmrendező lettem: a látás és a láttatás lett a hivatásom. Filmes életművem a magyar filmművészet részévé vált… Jóska az írásaival, én a filmjeimmel, de mindketten végestelen-végig igyekeztünk hűségesek maradni a szabolcsi szegény emberek világához és hűségesek maradtunk önmagunkhoz is. Nem tékozoltuk el a tehetségünket. Így aztán talán nem lettünk méltatlanok Almássy tanár úr megelőlegezett bizalmára sem. Ha Ratkó Jóskával olykor-olykor vitatkoztunk is a világ ügyes-bajos dolgairól – abban mindig maradéktalanul egyetértettünk, hogy életre szóló barátságunk akkor és ott, a Gangesz partján, azon a verőfényes októberi napon kezdődött.

"Föltámadott az ember"...

1955 tavaszán Almássy tanár úr bíztatására részt vettem egy országos tanulmányi versenyen. Az első fordulót Nyíregyházán rendezték. Móricz Zsigmond egyik novelláját kellett elemeznünk. Mivel Szabolcs megyéből továbbjutottam, a második fordulóra Debrecenbe kellett utaznom. Ott Petőfi, Ady és József Attila versei közül szabadon választhattuk meg dolgozatunk témáját. Én – némi tűnődés után – József Attila Két hexameter című versét választottam. Dolgozatomnak azt a címet adtam: „Föltámadott az ember”…

Eltelt néhány hét, aztán egy szép napon hívattak az igazgató irodába. Ott volt Merényi Oszkár igazgató úr, Kató néni és Almássy tanár úr. Azt az örömhírt közölték velem, hogy hamarosan Budapestre kell utaznom, mert irodalomból bekerültem az országos tanulmányi verseny győztesei közé. Az igazgató úr megveregette a vállamat és azt mondta, dicsőséget szereztem az iskolánknak… Almássy tanár úrral egymásra néztünk és szó nélkül kezet fogtunk. Kató néni odalépett hozzám, megsimogatta a fejemet és homlokon csókolt. A gratulációk után leültünk és beszélgettünk. Az igazgató úr megkérdezte, miről írtam a dolgozatomat. Elmeséltem a Két hexameterrel kapcsolatos érzéseimet és gondolataimat. Szóltam ama Gangesz-parti délutánról is. Végül őszintén megvallottam, hogy véleményem szerint ez az elismerés sokkal inkább Almássy tanár urat illeti meg, mint engem; hiszen ha egyáltalán konyítok valamennyit az íráshoz, vagy az irodalomhoz, azt mindenekelőtt tőle tanultam és elsősorban neki köszönhetem. Almássy tanár úr persze szabadkozott, tagadólag csóválta a fejét, ingatta a mutatóujját, és azt bizonygatta, hogy ez a győzelem kizárólag az én érdemem, mert az írás a lehető legszemélyesebb emberi megnyilatkozás. Minden felelősség azé, aki ír. Az írót terheli a kudarc, tehát őt illeti az elismerés is…

Ilyenformán tanár és tanítványa között – sakknyelven szólva – patthelyzet alakult ki: nem tudtuk eldönteni, melyikőnk igaza erősebb. Én győztem-e általa, vagy ő győzött-e általam?... Több mint fél évszázad távlatából talán nem is olyan fontos ezt a dilemmát eldönteni. Két ilyen elemi igazság eléldegélhet egymás mellett akár az idők végezetéig is.

* * *

Mindazokon túl, amiket e röpke emlékiratban fölidéztem, utószóként még néhány csöndes mondat kikívánkozik belőlem:

1956 májusában leérettségiztünk… 1956 októberében kitört a forradalom. Rabság helyett szabadságot, hazugság helyett igazságot akartunk. Emberi és nemzeti céljainkért készen álltunk élni is, meghalni is. Nemzedéktársaink közül sokan vesztették el az életüket. Voltak, akik a harcok során haltak meg s voltak, akiket a megtorlások idején végeztek ki. Európa és a nagyvilág tisztelettel fejet hajtott a magyar nép hősei és áldozatai előtt.

Albert Camus, Nobel-díjas francia író „A magyarok vére” című írásában nem véletlenül írta az alábbi mondatokat: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt 20 esztendőben… Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk!”

A forradalom szent pillanataiban országszerte ezrekkel, tízezrekkel, százezrekkel együtt, fiatalságunk minden hitével az arcunkon és minden fényével a szemünkben sokszor énekeltük a Himnuszt és a Szózatot. Nemzeti imáinkon túl – az én szívemben leginkább József Attila második hexametere, tehát a tisztesség parancsolata lüktetett… Vagy ahogy maga József Attila mondaná: „ez zúgott bennem, mint a tenger”… Így hát a személyes élményeim alapján máig úgy hiszem, hogy mi, magyarok az emberi tisztesség forradalmát élhettük meg a tisztességtelenség hatalmával szemben. Ezzel világtörténelmi jelentőségű lépést tettünk az emberré válás útján. Csoda történt velünk: föltámadott bennünk az ember…

A forradalmat az embertelenség erői vérbe fojtották… Ez a kegyetlen és tragikus történelmi tény azonban szinte semmiség ahhoz képest, hogy az emberi feltámadás csodáját megélhettük. A hitünk, amit olykor-olykor már szinte teljesen reménytelenül hurcoltunk magunkban – valósággá vált: a forradalom erkölcsi izzásában emberebbek lettünk.

Nagy László, akit nem csupán költőként, hanem barátként is tisztelhettem, egyik vallomásos versében így írt:

            …”s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is

                 távlata por, mert áthullhat minden a rostán.

                 De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.”

        (A szerző Kossuth-díjas filmrendező, Nyíregyházán született 1937. november 21-én. A visszaemlékezés 2008-ban készült.)