Mi a közös Petőfiben, Szamuely Tiborban és Kovács Istvánban? Látszólag semmi, de Nyíregyháza szobortörténetében e három személy neve furcsa módon szorosan összefonódott.
Ez alapján pedig biztosan állíthatjuk: szobor nem vész el, csak átalakul.

Városunk szülötte, „az elfeledett” Kovács István (1891-1919) az I. világháborút végig a fronton töltötte, utoljára tüzérfőhadnagyi ranggal. 1918-ban tért haza Nyíregyházára, ahol barátaival a rend biztosítására megalakította a nemzetőrséget.
1919-ben a Pogány József népbiztos vezette vérbíróság halálra ítélte és kivégezte, mert „Szamuely Tibor meggyilkolását szervezte”. A golyó általi halálos ítéletet a fogház udvarán hajtották végre. Posztumusz vitézzé avatták.

Emlékét őrizte az 1924-ben megalakult Kovács István Bajtársi Szövetség, amely kezdeményezte szobrának felállítását. A közel 2,5 méter magas, egészalakos szobor 1929-ben készült el. Görömbey Imre alkotása a szülőház előtt, a Luther utcán állt másfél évtizedig.
A „felszabadulás” után, 1944 őszén összetörték a szobrot, mivel Kovács István az „ellenforradalmi” rendszer szimbólumának számított az új, berendezkedő, „népi-demokratikus” hatalom számára. A bronzanyagot 1948-ban használták fel Berky Nándor szobrászművész Petőfi-szobrához.
Az új szobrot 1949-ben állították fel a a költőről elnevezett tér kertjében a centenáriumi évben. 1965-ig itt állt, mígnem arra hivatkozva, hogy „kezdetleges kivitelezésű”, átadták a Jósa András Múzeumnak és utána Mándokra szállították. Hogy miért éppen a rétközi kisvárosba, nem sikerült kideríteni, hiszen az irodalomtörténet sem tud arról, hogy a szabadsághős valaha is járt volna itt.
A mértékadónak tekinthető Koroknay Gyula a szobor „rossz elhelyezését” jelölte meg az eltávolítás fő okaként.
A Városi Tanács akkori rendelkezése értelmében a Petőfi-szobor helyett „az egész állomástér névadójának, Szamuely Tibornak a szobrát helyezik el az új városnegyedben.” Tehát furcsán nézett volna ki, ha Szamuely szobra épp arra a Petőfire nézett volna, amelynek bronzanyagában ott volt Kovács Istváné. Így hát Petőfinek mennie kellett. Szamuely 1969-től 1990-ig állt a róla elnevezett téren. 

A közelmúltban megtekintettem Mándokon bronzba öntött Petőfinket. Felfelé mutató jobb ujjaira egy joghurtos doboz volt ráhúzva, a koszorúk elhelyezésére szolgáló derékszögű vaskampók a sorozatos „igénybevétel” (mászókázás) miatt igencsak eldeformálódtak, a talapzat előoldalán elhelyezett tábla össze van firkálva.

Nincs kétségünk abban, hogy Mándokon nem lenne Petőfi-kultusz. Viszont egy ilyen értékes alkotásra jobban kellene vigyázni, ha már megkapták a szobrunkat.

Egy ellentmondásra viszont fel kell figyelnünk: a megyeszékhelynek a mai napig nincs egészalakos Petőfi-szobra. Ami volt, azt elvitték. Igaz ugyan, hogy a parkban 1973-tól ott áll Vigh Tamás Petőfi-mellszobra, de az eredeti hiányát ez sem pótolhatja.

Sok nyíregyházi emlékezetében elevenen él a szobor emléke, nosztalgiával gondolnak vissza arra, amikor kisgyerekként a szobor körül játszadoztak-futkároztak a parkban.
Nem arról van szó, hogy Nyíregyházának nincs „egy” Petőfi-szobra, hanem „az” a szobor már nincs a városban.
Mi lenne tehát a jó megoldás? Lehet, hogy merész a felvetés, de a két városnak esetleg tárgyalnia kellene a csere lehetőségéről. Ki tudja, hátha visszakapnánk a szobrot…
A Nemzeti Kegyeleti Bizottság 2010. októberi döntése értelmében a magyar nemzet virtuális panteonjának részévé nyilvánította Kovács István Északi temetőben lévő sírját. Ha már egykori szobrát elpusztították, az egykori szülőházon 1927-ben elhelyezett emléktábla a házzal együtt 1944-ben – máig rejtélyes körülmények között – megsemmisült (talán bombatalálat érte, talán szándékosan felgyújtották…?), turulmadaras síremlékét lerombolták nyughelyéről, amelyet csak az 1970-es években hozhattak helyre a hozzátartozók, egyszerű formában, nagy titokban, legalább Petőfi képében, bronzanyagában is beolvasztva, de szellemisége mégis köztünk élne, hiszen azok, akik a legtöbbet – az életüket – adták a hazáért, minden korban megérdemelnék, hogy nevüket soha el ne feledjük, mert minden nemzet nagysága abban rejlik, miként ápolja halottai emlékét.
Akár 1848/49-ben, akár 1919-ben, voltak, akik mertek bátornak lenni és nem féltek vállalni a mártíriumot. Örök fáklyalángként ragyogjon mindazok neve, „Kik érted haltak, szent Világszabadság”.

Komiszár Dénes
helytörténész